Fontos! Most ne kattints ide Linkajánló:  http://magyarirodalom.lap.hu                     http://pszichologia.blog.hu                     http://furedi.hu                     http://nyelvtan.netlap.net

A fasizmus nem válogatott, áldozatainak száma tízmilliókban mérhető, ezekből Magyarországra is sok százezer jutott. Áldozat volt a parasztból lett katona, aki elesett Voronyezsnél vagy megfagyott a hómezőn; áldozat volt a hazaszerető államférfi, akit kivégeztek; áldozat volt a zsidó kispolgár, akit a Dunába öltek; áldozat volt a kommunista munkás és a kommunista értelmiségi. Áldozat lett a költő is. Évekkel előbb García Lorcát lőtték agyon az ottani fasiszták, 1944 őszén Radnóti Miklóst lőtték agyon az itteni fasiszták. Akkor is új versek, szép versek voltak a zsebében, amikor meghalt. Idővel a tömegsírból indultak a halhatatlanság útjára ezek a végső költemények. Akik kivégezték, nyilván nem tudták, hogy a kor egyik legkitűnőbb költőjére lőnek. Ha tudták volna, nyilván még egyszer belelőnek. A fasizmus és a kultúra kibékíthetetlen ellenségei egymásnak. (Göring hírhedett mondása volt: "Ha ezt a szót hallom: kultúra - azonnal pisztolyom után kapok.")

Radnóti Miklós a budapesti Új-Lipótváros műveltséget szerető kispolgárságából indult útjára. Korán elárvult fiú volt, rokonok segítségével tanult és verselt gyermekkorától kezdve (tizenöt éves korában már nyomtatásban is láthatta költeményeit). Rokonsága kereskedelmi vagy ipari pályára szánta. Érettségi után el is küldték Csehszlovákiába textilipart tanulni. De külföldön is irodalmi érdeklődése növekedett, és legszívesebben irodalmat tanított volna. Amikor tehát már huszonegy éves fővel hazaérkezett, beiratkozott a szegedi egyetemre magyar-francia szakra. Ott találkozott össze a nagyhírű professzorral, Sík Sándorral. Sík Sándor katolikus pap volt, költő és esztéta, akiben sajátosan vegyült a vallásosság, a haladó szellem és a költői avantgardizmus. Hatása igen erős volt tanítványaira, így Radnótira is, tőle kapta korai költői korszakának expresszionista ízeit és csapongó szabadvers-formáit, talán tőle kapta életútjának olykor fellángoló vallásos hangulatait, amely idővel a katolizálásig vezetett, de tőle kapta óriási irodalomtörténeti és esztétikai műveltségét, és fokozta benne az érzékenységet a haladó eszmék iránt, ami idővel elvezetett a szocializmushoz.

A másik fontos hatást a Szegedi Fiataloktól kapta. Ezek a haladó szellemű egyetemisták izgatott érdeklődéssel fordultak az elnyomott nép felé, tanulmányozták a falvak életét, a népi mozgalmak legbaloldalibb szárnyához tartoztak; idővel sok jutott el közülük a kommunizmusig.

Ilyen körben fejlődött Radnóti lázongó szellemű, hamar eredeti hangú költővé. Mire eljut a tanári diplomáig, már ismert költő, doktori disszertációja, amelyet Kaffka Margitról írt, feltűnt az irodalomtörténet körében. És még közvetlenül diplomája előtt meg is nősült: szerelmi házassága meghitt, harmonikus magánéletet biztosított számára. A hitvestársi szerelem megfogalmazása az ő költészetében érte el századunk magyar irodalmában a legmagasabb színvonalat.

Diplomája után azonban sehogyan sem tudott tanári állást kapni. Hiába volt már neves költő, elismert irodalomtörténeti szakember - zsidó családból származott, és a harmincas évek derekán a rendszer egyre nyíltabban volt fasiszta: az is zsidónak számított, aki rég nem volt az, a közép-európai fasizmusnak pedig az antiszemitizmus, méghozzá nem vallási, hanem fajbiológiai (tehát állattani) alapon álló antiszemitizmus volt az egyik legfőbb felszíni megnyilvánulása. Radnóti tehát élt, amiből élhetett: házitanítóskodásból, műfordításokból, alkalmi kiadói munkákból.

Az ellenforradalmi rendszert eleve ellenségesnek tudta, egy ízben már bíróság elé állították vallásgyalázás miatt (méghozzá egy lényegében vallásos érzelmű verse miatt); a Szegedi Fiatalok körében megismerte a falusi nyomorúságot is; egyre jobban értette a munkásmozgalmat; külföldi útjain nemcsak a világirodalom tárult elébe, hanem a gyarmati népek elnyomatása is. Megértette az imperializmus lényegét, és egyre jobban közeledett a szocializmushoz. Párizsban - ahol életében többször is megfordul - már részt vesz a spanyol nép szabadságáért tüntető antifasiszták mozgalmaiban. Az illegális kommunista mozgalommal régóta rokonszenvezik. Párttag ugyan nem lesz belőle, de a kapcsolat egyre szorosabb. A harmincas évek végén már szocialista költőnek tudja magát.

És világnézete, érzelemvilága mentől közelebb áll a szocializmushoz, költői mondanivalói mentől jobban telítődnek a nagy politikai mondanivalókkal, verselése annál inkább távolodik a korábbi szeszélyes, szabad verses avantgardizmustól. A szocialista költő igényli, hogy mindenki megértse, tehát a különböző izmusok zárt körökhöz szóló kifejezésformáitól legföljebb gazdagodhat, de nem használhatja a nehezen vagy alig, vagy éppen egyáltalán nem érthető kifejezéseket. Ugyanakkor a szocialista költő azt is tudja, hogy miközben merőben új világot épít, nem a semmire építi, hanem elmúlt évezredek hasznos eredményeire, tehát nem tagadja, hanem felhasználja az öröklött versformákat. Számára a szabad vers nem a tervezett formájú vers helyére lépett, hanem melléállt, hogy gazdagítsa a költészet eszköztárát. A nagy szocialista költők - Aragon, Becher - a korai avantgardizmus után, amikor kommunista költők lettek, kifejezésmódjukban visszatértek a klasszicizáláshoz. És József Attila, a kor legnagyobb szocialista költője, költészetünk századbeli legnagyobb formaművésze volt. Ez a folyamat játszódott le Radnóti költészetében.

Formakincsét nagymértékben csiszolta műfordítói gyakorlata. Bravúros fordító volt: klasszikusoktól szürrealistákig tudott bármiféle költészetet bámulatos formahűséggel tolmácsolni. A szabad versek mesterének hamarosan kezéhez simult az alexandrin is, a hexameter is. Műfordításai kötetnyi terjedelműek; a legtöbb verset a XVII. századbeli La Fontaine-től és a szürrealista Apollinaire-től fordította, mintegy jelezve is irodalmi érdeklődésének széles látóhatárát.

Babitscsal idegenkedtek egymástól (Babits félt a politikától, Radnóti félt a politikátlanságtól), de azért a Nyugat is teret adott a Radnóti-verseknek. Sőt az egyik verseskötete is mint a Nyugat kiadása jelent meg. Kötetei minden nehézség ellenére 1940-ig egymás után jelennek meg, 1940-ben Válogatott versek című kötete is napvilágot láthat. Ettől kezdve azonban már rettegés és szakadatlan megpróbáltatás az élete. A "munkaszolgálat" olyan látszólag katonai behívás volt, amely lényegében rabságot jelentett, majd 1942-től kezdve lényegében halálraítéltséget. 1940-től 1944-ig Radnóti javarészt munkaszolgálatos. Néha hetekre, olykor hónapokra hazaengedik, majd újra jön a behívóparancs.

Ezekben az években emelkedett a jó költő a nagy költők közé. Az emberi lélek tiltakozásának, a nagy felháborodásoknak, a nagy reménységeknek, a nagy vágyaknak, a haza, az otthon és a hitves iránti vágyakozásnak ódai-elégiai hangvételű, humanista eszmei töltésű, formájában most már végképpen kikristályosodott klasszicizáló kifejezője lett. Közben itthon két műfordításkötete is megjelent, de ekkor írt saját költeményei már csak a felszabadulás után, Tajtékos ég címen kerültek az olvasó elé, hogy ki-ki látva lássa: Radnóti milyen nagy költővé emelkedett a megpróbáltatásokban.

De összes verseit csak akkor lehetett kiadni, amikor évek múltán a közös sírból kikerültek a legvégsők: a bizonyos halál tudatának szívszorongató vallomásai. Ezekkel teljes a költői kép.

Most már tudjuk, hogy délről, a jugoszláviai Bor felől terelték a menekülő tömeggyilkosok az áldozatokat Németország felé. Közben öldösték őket. Így lőttek agyon a Sopron megyei Abda község határában huszonkét, útszélre állított áldozatot. Köztük volt Radnóti Miklós is.

Holtteste fölött nemsokára összeomlott az a régi világ, amely megölte.

                                                                                       Hegedűs Géza  A magyar irodalom arcképcsarnoka

vissza az elejére

„Radnóti Miklós életét tragédiák fogják körül, mintha természet és történelem versengett volna, melyikük pusztítsa el. A förtelmes halál, amely a rabság és az erőltetett menet végén várta, a történelem bűne volt; pontosabban, évszázadunk sötét barbárságáé, a fasizmusé. De születése sem volt zavartalan, két halott mellől érkezett. 1909. május 5-én jött a világra Budapesten, születése édesanyja és ikertestvére életébe került. Lírai önéletrajzában, az Ikrek havában számolt be arról, mennyire megrendítette később a születését kísérő kettős tragédia. Valósággal megmérgezte a tudat, hogy életét két halottal kellett megváltania. Önkéntelenül bűnösnek érezte magát, a lelkifurdalás költészetének állandó szólama lett.”

                                                                                                                                              Pomogáts Béla

„Erőszakos, rút kisded voltam én,
ikret szülő anyácska, - gyilkosod!
öcsémet halva szülted-é,
vagy élt öt percet, nem tudom,
de ott a vér és jajgatás között
úgy emeltek föl a fény felé,
akár egy győztes, kis vadállatot,
ki megmutatta már, hogy mennyit ér:
mögötte két halott.”      Huszonnyolc év (1937)

Élete:

Radnóti Miklós költő, műfordító, a magyar antifasiszta líra kiemelkedő művelője.
1909. május 5-én született Budapesten. Születése édesanyja, Grosz Ilona és ikertestvére életébe került. Édesapja Glatter Jakab. Tanulmányait Budapesten végezte. 1921. július 21-én, agyvérzésben meghalt édesapja. 1926 őszén megismerkedett leendő feleségével, Gyarmati Fannival. Októberben barátaival, 1928 címmel irodalmi folyóiratot indítottak (ebben 2 verse jelent meg: Sirálysikoly, Szegénység és gyűlölet c. versei). A Jóság című önálló antológiában Radnóti már tizenkét verssel szerepelt. Beiratkozott a Szegedi Tudományegyetem bölcsészeti karának magyar-francia szakára. 1931-ben bekapcsolódott a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tevékenységébe. Áprilisban „vallásgyalázás és szeméremsértés” vádjával eljárást indítottak ellene. A nyári szünidőt Franciaországban töltötte. 1934 májusában sikeres doktori szigorlatot tett. Kaffka Margitról írt doktori értekezését az egyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézete és a Művészeti Kollégium is kiadja. A Nyugat munkatársa lett.
1935. augusztus 11-én feleségül vette Gyarmati Fannit. 1937. januárban Baumgarten - jutalomban részesült. Nyáron feleségével egy hónapot töltöttek Párizsban. Részt vettek a Spanyol Köztársaság melletti szolidaritás jegyében rendezett tömegtüntetésen. 1938-ban a francia Pen Club meghívására, újra Párizsban van. Szeptemberben munkaszolgálatra hívják be, majd decemberben két hétig büntetőtáborban dolgozott. 1941 októberében sajtó alá rendezte József Attila fiatalkori verseit. Részt vett a Történelmi Emlékbizottság kezdeményezte háborúellenes tüntetésen. Július 1-jén újabb munkaszolgálatos behívót kapott. Aláírásgyűjtés kezdődött a kiszabadítása édekében. 1943. május 2-án a budapesti Szent István Bazilikában megkeresztelkedett. Május 18-án újabb munkaszolgálatra hívták be. Június 2-án érkezett a jugoszláviai Bor mellett felállított táborba. Augusztus végén felszámolták a bori lágert, s szeptember 17-én nyugat felé indították. November 9-én a Győr közeli Abda község határában huszonkét társával együtt agyonlőtték. Amikor holttestét exhumálták, viharkabátja zsebében találták meg utolsó, halála előtt írt verseit (Bori notesz).

Művészete, korszakai:

1.    Az avantgárd vonzásában:
       Pogány köszöntő (1930), Újmódi pásztorok éneke (1931), Lábadozó  szél (1933)

Kevés olyan művész van, akinél élet és költészet ennyire elválaszthatatlan lenne. Születésének tragikus körülményeitől egész életében nem szakad el, s egyre erősödő mértékben jelennek meg verseiben a bűntudatnak, a szenvedés jogosságának motívumai. Származása pedig sorsának történelmi tragikumát adja. Az induló költő közepes tehetség, aki kimunkált formakultúrával rendelkezik, de nincs saját megverselendő élménye. Jelen van verseiben az új népiességgel érintkező szürrealizmus, az avantgárd utózöngéi, illetve az ún. néger-versekben a neoprimitivizmus.

vissza az elejére

Az avantgárd vonzásában

Idillek és elégiák, költészet és mozgalom

Első verseskönyveiben az 1930-as Pogány köszöntőben és az 1931-es Újmódi pásztorok énekében egyszerre és egymást váltva jelennek meg az idillek és az elégiák. Mindkét műfaj hátterében egy otthonát és sorsát kereső fiatalember magánya állt. A családi és társadalmi árvaság érzése, amely merengő elégiákban kapott kifejezést, avagy derűs természeti idillekben keresett vigaszt. A két kötet építkezése ugyanazt az elvet alkalmazza: az idillt elégia, a derűt szomorúság váltja fel. Radnóti Miklós költészetének első szakaszában egy másik folyamat is érzékelhető. Ez a folyamat nem változó ritmust, hanem egyenletes fejlődést mutat. A képzeletben teremtett bukolikus természet lassanként valóságos látványba vált, a költői álmok és ábrándok helyét átveszi a valóság ismerete és vizsgálata. Az érdeklődés kifelé mutat, a vers nem a lelki valóság expresszív kivetítését kísérli meg, nem a "belső táj" képszerű ábrázolására vállalkozik, hanem a külső világban, a társadalomban tapasztalt konfliktusok és gondok kifejezésére. Az expresszionista és szürrealista költészeten iskolázott stílust a lírai realizmus kifejező formái követik. Az új költői nyelv egyaránt használja a hagyományt, és az újítást, a klasszikus nyelvi eszközöket és az izmusok leleményeit. Radnóti Miklós költői realizmusa, hasonlóan József Attilához, vagy Szabó Lőrinchez, megőrizte és alkalmazta az avantgárd stiláris, technikai vívmányait. A fiatal Radnóti Miklós szinte valamennyi témájában és költői motívumában megfigyelhető a fejlődés az elvonttól a valóságoshoz, a romantikus idilltől a reális szemlélethez.

Szerelmi költészetében a korai versek csendes áhítata és vakmerő erotikája után az érzelmek gazdagságát mutatják újabb szerelmi versei. Tájfestő verseiben a figyelme határozottan fordul a külvilághoz, felfedezi az emberi környezetének, sőt hazájának, és népének gondjait. Verseiben megjelenik a vidék valódi világa. Radnóti nem jutott történelmi felismerésekig, látomásokig, a falu sivár elmaradottságában azonban ő is fellelte a parasztság általánosabb gondjait. Falusi élménye naturalisztikus és groteszk hangolást kapott.

A lázadó hang végigkíséri költészetét. Az első kötet versei elvontabb módon, képi formákba rejtve jelenítik meg a lázadó indulatot. Költeményeiben sorra jelennek meg a mozgalmi élet eseményei, epizódjai. Nemcsak művésznek tartotta magát, hanem forradalmárnak is, aki a mozgalom kollektív tudatát fejezi ki. Mozgalmi és forradalmi verseinek későbbi antifasiszta lírája adott igazi szerepet.

Az Újmódi pásztorok éneke (1931) miatt bűnvádi eljárást indítottak a költő ellen "szeméremsértés és vallásgyalázás" miatt. A bírósági meghurcolás azt a célt szolgálta, hogy megzabolázzák a lázadó hajlamú költőt. A hatalom nem ért célt, Radnóti hamar visszanyerte belső biztonságát és lázadó kedvét.

Az alakuló költői sors, a végigharcolt küzdelem, az erősödő forradalmi öntudat kapott kifejezést azokban a versekben, amelyek Radnóti harmadik verseskötetében, az 1933 tavaszán megjelent Lábadozó szélben olvashatók. A "szél" a kerekedő forradalmat jelenti, a "lábadozó" jelző pedig arra utal, hogy a forradalmi vihar még nem tört ki. Mint oly sokan, még a német fasizmus győzelme előtt, a közeli forradalomban reménykedik.

Első három kötete tehát az avantgárd vonzásában született, a szabad vers ritmust és rímet elvető kötetlenségével beszélt.

Sirálysikoly Keserűségének politikai indokai is voltak. A fiatal Radnóti költészetének egyik jelentős szólama a közösségi felelősségtudatból, a szociális elégedetlenségből fakad. A szegényekkel való együttérzés, a munkások iránti szolidaritás hangjai szólalnak meg az első kötet Sirálysikoly című ciklusában legtöbbször áttételesen, költői képekbe rejtve.

Költészetének leegyszerűsödése

Az 1933-34-es tél a számvetés és az átértékelés küzdelmes ideje volt. Le kellett számolnia történelmi reményeivel, hogy csendes, szívós ellenállásra készülhessen. Radnóti korán megérezte, hogy valami mindennél iszonyúbb történelmi vihar közeledik. Költészetét már a közelgő történelmi kataklizmák sötétje festette, a halál egyre jelenvalóbb képe szőtte át. Szorongó halálversei mellett azonban szelíd idillek is születtek. A közelgő háború rémképeit időről időre a természet és a szerelem békéje váltotta fel. A haláltudat és az életöröm egyszerre van jelen a férfikor költészetében, akár ugyanabban a versben, mint az ifjúkor lírájában az idill és az elégia.

Újhold (1935) kötetében változást, elsősorban stílusváltozást figyelhetünk meg. A versek jó része még a rímtelen formákhoz tartozik, de a stílus határozottan leegyszerűsödik, elmarad az olykor egymásra torlódó merész és mesterkélt képek zuhataga, s a költemények közérthetőbbek, világosabbak. Megjelennek már a meghatározott számú sorokból álló, rímekkel ellátott strófaszerkezetek: a költemény egyharmada már kötött vers. Lehet, hogy e változásokat nem csupán tudatos esztétikai megfontolások idézték elő: a világ, a történelem megváltozott, s közben a költő is felnőtté érett, bölcsebbé, elmélyültebbé vált. Hitler hatalomra kerülése, a fajüldöző nemzeti szocialista eszmék térnyerése egy embertelen világ rettenetét keltette fel benne.

Életművének egyik központi témája, a világ általi fenyegetettség, illetve az erre adható válasz határozottan az Újhold kötet nyitó- és záró verseiben jelenik meg.

Mint a bika (1933) a nyitóvers címe. A költemény rímtelen szabad vers. Az egész vers egy részletesen kibontott homéroszi (eposzi) hasonlat. Három idősík követi egymást: a múlt, a jelen és a jövő. A múltat idézi a férfierejét kamaszosan fitogtató fiatal bika fölösleges, öncélú mozgása is: magabiztos, gondtalan játék volt ez. A legelő rémületének forrása nem a félelem, hanem a tehenek ámulata, a bika fölényes diadalainak elismerést kiváltó csodálata. A múlt patetikus jellemzésébe jó adag önirónia is vegyül. A hasonlat második része a verset indító sor némileg módosult ismétléseivel kezdődik. A "mostan" határozószó s a jelen idejű ige hangsúlyozza az új idődimenziót. Az előző rész mozgalmas zsúfoltságával szemben itt a mozdulatlanság dominál: a bika megtorpan, fölszagol, fülel, s kifejezetten emberi cselekvésre utaló igék kapcsolódnak hozzá: érzi a közeledő veszélyt, majd elgondolja a farkascsorda képével megjelölt történelmi helyzetet s az ebből fakadó kétféle magatartás lehetőségét. Vagy menekülnie kell vagy vállalja a harcot. A fogalmi és a képi sík szinte azonosult már: a költő jutott el a fenyegetettség, a rá váró halál felismeréséig, s erre agy új életprogram eltervezésével válaszol. Az utolsó két sor már áttételek nélkül, egyes szám első személyben szól. A bátor, morális gyökerű hős helytállás gondolata - a jövőre vonatkozólag - a kollektív reménység hitében oldódik fel: halála példaképül szolgál majd a későbbi nemzedékek számára.

Kortárs útlevelére Végső következtetését tekintve hasonló az Újhold záró verse, a Kortárs útlevelére (1934). Rímtelen szabad vers ez is. A költő a kötet végén még egyszer el akarja mondani mindazt, amit az ellenállás erkölcséről és végső diadaláról az élet kiismerhetetlen útjaira induló társainak szeretett volna adni - útravalóul, figyelmeztetésül. A vers három olyan lehetőséget említ, amely szerint az elkövetkezendő jellempróbáló időkben a kor embere berendezheti életét. Az egyik az ügyes és éber önvédelem, a másik lehetőség az elaljasodás, a szolgaságba való önkéntes beletörődés. Ez megment ugyan az üldözéstől, biztosíthatja a szolgai nyugalmat, de egyet jelent az önbecsülés, az emberi méltóság feladásával. Végül a harmadik megoldás a lázadás, a szembeszegülés a mocskoló korral. Ez a magatartás majd a távoli jövőben nyeri el igazolását: az utódok, a kései fiatal korok emberei fogják igazán értékelni az áldozatot. A költemény lezárásában az a meggyőződéses hit fogalmazódik meg, hogy az emberiség túl fogja élni a rázúduló történelmi csapásokat, s vállalni fogja a költő hagyatékát.

vissza az elejére

Költészetének klasszicizálódása

Radnóti Miklós költészetét is mindinkább a fegyelmezett, intellektuális költészettan alakította. Az ő formáinak is világnézeti jelentése volt, az általános zűrzavarban a zárt és tiszta forma eleve protestált, a józan értelemhez fellebbezett, a klasszikus humanizmus követelményeit fejezte ki. Ésszerű rendet, belső fegyelmet állított szembe azokkal a zavaros eszmékkel, amelyek a fasizmus befolyását terjesztették. Költeményei egyre hiánytalanabb formában és egyre tökéletesebb zengéssel fejezték ki a költő sorsát, tapasztalatát.

Az expresszionista szabad vers a lázadó indulat természetes öltözete volt. A férfikor költészetének mégis le kellett vetkeznie ezt a ruhát, a kor antifasiszta költészete más formát követelt, rendezett, szinte klasszikus versalakot. Ez a költészet már a humánus értékek védelmét és gondozását, az értelem fegyelmét, a morális ítélkezést fejezte ki. Az avantgárd irodalomtörténeti szerepe egyelőre véget ért.

(Ennek elméleti programját Babits fogalmazza meg 1925-ös „Új klasszicizmus felé” című tanulmányában. Lényege, hogy művészi szinten az avantgárd kilengései után az ingának vissza kell térnie természetes állapotába, azaz a kultúra folytonosságát tagadó művészi irányzatok helyébe az irodalom kontinuitását kell előtérbe állítani. S ez nem csupán poétikai, hanem erkölcsi kérdés is, hiszen a művészet a legfontosabb hordozója mindazon értékeknek, melyeket összefoglaló néven európai kultúrának és humánumnak nevezünk.)

Radnóti klasszicizmusának az értelem bizalma és a rend vágya adott pontosabb tartalmat és magyarázatot, és eleve az antifasiszta küzdelem etikája határozta meg. Ahogy az irodalmat humánus értékek hordozójának, ill. a szellemi ellenállás fegyverének tekintette, a klasszicizmus értelmes rendjében is fegyverre talált. Klasszicizmusa értelemmel és erkölcsi erővel kordában tartott fájdalomra és félelemre épült.

Következő köteteiben folytatódott és ki is teljesedett az a művészi-stílusbeli átalakulás, mely már az Újholdban megkezdődött. Visszatért a kötött formákhoz, a szabályos strófaszerkezethez s a nyugat-európai verselés többé-kevésbé szabatos használatához. A Járkálj csak, halálraítélt (1936) és a Meredek út (1938) szinte kivétel nélkül szabályos, rímes jambusokban írt verseket tartalmaz. Ez a fajta klasszicizálódás a kor legtöbb avantgárd költőjénél megfigyelhető: többsége egymás után elfordult az izmusoktól, s visszatért a humánum értékeit őrző veretes formákhoz. A képek természetesebbek, könnyen érthetők lettek, jobban szolgálták a mondanivalót.

Járkálj csak, halálraítélt Radnóti klasszicizmusát az antifasiszta küzdelem etikája határozta meg. A Járkálj csak, halálraítéltismét hangsúlyos helyen, a kötet legvégén szerepel - szerkesztésével is kiemelve a jelentéstőségét. A címet nem csupán afféle költői jóslat magyarázza, sokkal inkább az a történelmi tudatosság, mely tisztában volt a fasizmus természetével. A fasizmus hatalomra jutásától kezdve Radnótinak kétszeresen is halálraítéltnek kellett magát tudnia: a világnézete és a származása miatt is. 1933 óta nem lehetett kétsége saját sorsa felől, éppen ezért a haláltudat beépült mindennapjaiba, költészetébe. A kötet címadó versében jelképesen értelmezi élethelyzetét: a táj leírása és megjelenítése ad alkalmat az értékek pusztulásának kiáltásszerű hangsúlyozására. Az ősz, a tél hagyományosan alkalmas a pusztulás érzékeltetésére. Az önmegszólító vers címe (és az első sor) a siralomházat, a siralomházi világot asszociálja, melyben az elitélt rab szorongva várja a biztos véget. Ez a szorongás kiterjed az édenen kívüli világra is: a táj megtelik riadt félelemmel, rémülettel, fenyegetettséggel. Két indulatos felkiáltó mondatban robban ki a keserűség dühe: pusztuljon el hát a rettentő világ! Az ősz természet is ellenségessé lett, kipusztult belőle a szépség, a meghittség, az egykori idill: az égről nem a nap melege árad, a selymes fűszálak rozsdás tőrökké változnak át, menekülnek az állatok is. A költemény befejező része a borzasztó valóság, a zsugorodó emberség ellenében a lélek belső erkölcsi tartalékainak mozgósításáról vall: a halálraítéltnek tisztának és bűntelennek kell maradnia, ugyanakkor keménynek, hajlíthatatlannak is. A közmondásos egyszerűséggel megfogalmazott életmagatartást az újszerű, egyéni hasonlatok emelik a művészet magasába. A vers szövegösszefüggésében új értelmet kap a " farkas" motívum. Míg a Mint a bika című művében a „farkascsorda" a humánum értékeit pusztító erők jelképe volt, itt a lélek szabadságát a végsőkig védelmező ellenállásé.

vissza az elejére

Idill és halál - Posztumusz verseskötete : Tajtékos ég (1946)

Radnóti költészete a háborús évek alatt jutott el a maga csúcsaira. A kötött formák társaságában már az antikvitás sorfajai is megjelennek. A versformák megválasztásának világnézeti jelentése is volt abban a korban: a zárt és tiszta forma fegyelme és rendje szembekerült a bomló értékrenddel, az általános zűrzavarral, a fasizmus zavaros eszméivel, s eleve a klasszikus humanizmus hagyományának vallását és folytatását fejezte ki. A költő hónapokig csiszolta verseit.

Az egymás után következő munkaszolgálatos hónapok megalázó szenvedései, keserves élményei elmélyítették benne a halálraítéltség gondolatát, a haláltudat azonban még inkább fokozta a költőben az élet szeretetét, felnagyította a meghitt otthoni idill és a boldog, harmonikus szerelem értékeit. Ez jelentette számára a legembertelenebb körülmények között is támaszt, és sohasem hagyta kihunyni a túlélés makacs reményét. Így a háborús események és a munkaszolgálatos tapasztalatok alakították ki az utolsó évek költészetének hangját és szemléletét. A közeli halál tudata ott rejlett minden érzésben és minden mozdulatban, a munka, a szerelem, az álom óráiban. A halál az élet rendjébe tartozott, a köznapi események közé, érkezésével mindig számolni lehetett. A boldogabb, egyszerűbb emberi létezés mérhetetlen távolba került; s ami valaha az élet természetes környezete, rendje és értelme volt, azt végképp messze sodorta a zajló idő.

A fasizmus a személyes végzet mellett történelmi méretű tragédiával fenyegette a kultúrát és a szellem embereit. A költőhalál, az írástudók legyilkolása a fasizmussal fertőzött korszak logikájának törvényszerű következménye lett.  A veszteségek egyre személyesebbek voltak, s a halál a háború és a fasizmus karján érkezett. Garcia Lorca, József Attila, Bálint György, Dési Huber István kényszerű pusztulása, meggyilkoltatása nem hagyott kétséget afelől, hogy Radnóti Miklós végzetét is hamarosan a gyilkos erőszak szabja meg. Rémes látomásokkal álmodott, és végzete sorra valóra váltotta ezeket a látomásokat.

A még maga összeállította, de utolsó verseivel bővített kötete a Tajtékos ég a háború után éledező irodalmi életünk első jelentős eseménye. A haláltudat felfokozza az élet szeretetét, a költő most is a természet és a szerelem békéjében keres menedéket. Verseinek egy részét a leírhatatlan nyomorúság és kiszolgáltatottság állapotában, minden emberi és költői lehetőségektől megfosztva írta, ezek a versek mégis harmóniát sugároznak.

Tajtékos ég A versben Radnóti saját lelkiállapotát próbálja megfogalmazni költői képekben, egy olyan történelmi helyzetben, amely csüggedéssel, letargiával tölti el a jóakaratú embereket.

Éjjeli képpel indul. Nem új ez Radnótinál, akinek talán az alkonyat a legkedvesebb napszaka, bár hajnali képeket is szívesen használ verseiben. A háború alatt viszont feltűnően elszaporodnak az esti-éjszakai versek. A versnyitó "tajték" itt nyilvánvalóan az égen kavargó felhőkből áll össze, de mindenesetre változó, viharos, feszült állapotot jelez, s így már nem ér teljesen meglepetésként a következő sor lakonikus megállapítása: "csodálkozom, hogy élek". Háborús állapotban ez a megállapítás teljesen érthető lenne; itt inkább egy olyan ember mondja ezt, aki szemléli a háborút - kissé úgy, ahogy a felhők háborgását nézi az égen. A tajtékos ég és a halál gondolata között, teremtődik mégis egyfajta képi-érzelmi kapcsolat. Az első két sor jambikus lejtése még talán valamilyen idilli hangulatot is teremthetne, ha nem követné mindjárt ezt a megszemélyesített halál szorgalma: "szorgos halál kutatja ezt a kort / s akikre rálel, mind olyan fehérek". A halál nemcsak a hadszíntereken van jelen, másutt is keresi az áldozatokat, hogy megjelölje őket "krétájával". A "szorgos halál" egyelőre elkerülte a már "megjelölt" költőt. Az "év" mintegy megszemélyesítve jelenik meg, menekülőként, üldözöttként, akinek csak körül kell néznie ahhoz, hogy elszörnyedjen. Áll a költő mellett, de áll az időben is ha áttekinti, mi történik a világban, az átélt fájdalomtól eszméletét veszti. Persze az "év" döbbenete azonos a költő személyes döbbenetéveI. Az ősz a II. világháború első véres ősze, a tél képi kódban a szovjet-finn háborút jelzi. A harmadik versszak továbbszövi az ősz és a tél eseményeit. Az erdő itt Lengyelországot, az ottani harcokat jelentheti, míg a második, ez a határozottan téli kép, a finn háborúban elszenvedett roppant szovjet katonai veszteségeket."Megértem azt is, ezt is" ez a sor a megélést jelzi, azt, hogy Lengyelország szovjet segítséggel lett szétzúzva, és a baloldal reménységének képzelt ország nyílt agressziót hajtott végre Finnország ellen. Ez a politikai hit csődjével egyenlő Radnóti számára. A hang csüggedt, lemondó, de az élet ténye valóságos, és itt a jelen felé fordul a költő. Átlépünk a hangsúlyos, magyaros verselésbe. A körül lévő csönd a születés előtti állapotra emlékeztet. A környezet mintha az anyaméhhel azonosulna. Újjá lehet tehát születni ebből az állapotból? Mivel lehet még azonosulni egy ilyen év és ilyen csalódások után? A költő nem válaszol erre a kérdésre. Az előző sorok csöndjét megbontja egy fa lombzúgása. A lenyúló ág a felelősségre vonás jelképe. De a "nyakonragadásból" tétova motozás lesz a fa alatt álldogáló költő hajában. Nincs mit mondani az ágnak, amelynek mozdulataira, motozására csak két olyan jelző illik, mint "néma" és "ijedt". "Feledni kellene", írja, és azt is, hogy nem tud felejteni. Az utolsó versszak ijesztő-nyomasztó első két sorát az élet megszokott mozdulatai, nyugalma oldja fel, és a végső kijelentés: "Élek", mely a megnyugtató jelenidejűségével ijesztő jövőt sejtet.

Két karodban szerelmes vers feleségéhez, Gyarmati Fannihoz szól. A dalforma lebegő ritmusával jelezte, hogy a kölcsönös szeretet erőt vesz a halálon. A szerelem mindig oltalmat és menedéket adott Radnótinak. A humánus élet igazolását és ígéretét jelentette, amelynek fontossága, szerepe úgy növekedett, ahogy csökkentek a valóságos élet esélyei. A háborús évek vad fenyegetései és izgalmai között a szerelem volt a béke utolsó szigete, a végső menedék, ahol a végzet súlya alatt vergődő költő vigaszt és enyhületet talált. A Két karodban c. versben még így érvelhetett a pusztító végzet ellen: „Két karodban nem ijeszt majd /a halál nagy /csöndje sem. /Két karodban a halálon, /mint egy álmon / átesem.”

A biztonság tudatát vagy reményét lassanként kiszorította a szorongás és a félelem.

Tétova óda Szerelmes verseit elragadtatás és szorongásos csüggedés, életvágy és haláltudat itatta át. Ellentétes érzések hullámzottak bennük, lemondás és remény, rettegés és öröm, vágyakozás és beteljesülés. A közelgő végzet, a bontakozó tragédia komor valósága árnyékolta be a boldogabb érzéseket. De a tragédia közelsége egyszersmind súlyossá tette a vallomást, megteremtette a szerelmi kapcsolat különös pátoszát. A költő, miközben érzéseit versbe fogalmazta, a végzet szemébe nézett, a szerelem magát az életet jelentette, az emberhez méltó életet. A szerelmi versek poétikája a daltól az ódához vezetett. A kései szerelmi verseket, a történelmi dráma árnyékában, tragikus hangulat szőtte át, érzelmi hullámzásukban két ihlet: a személyes világ bensősége és a történelmi végzet komor tragikuma találkozott. Ez az utóbbi ihlet szabta meg ódai természetüket. Az érzés tisztasága, a kimondott szó súlya, a végzettudat komor pátosza öltött alakot a háborús évek egyik legteljesebb szerelmi vallomásában, a Tétova ódában.

A vers valóban ódai hanggal indul. A költő hasonlatokat keres és vet el, próbálja kifejezni az érzés mindent átható hatalmát és nagyszerűségét. A cím bizonytalanságot, határozatlanságot fejez ki, melyben ott rejlik az esetleges kudarc lehetősége, a kísérlet sikertelensége is.  A mindenség képeit, a tér és idő felfoghatatlan méreteit hívja segítségül (mint József Attila az Ódában), hogy érzékeltesse azt az elragadtatást, amit számára a szerelem jelent. Az érzés a kozmikus létezés ellenállhatatlan erejével árad, a költő számára ez a szerelem lett az egész világ. Az áradó érzelmek mégis megtorpannak valahol: a fenyegető halál előtt. A sorok féket vetnek a kozmikus metaforák száguldására, és visszatérítik a képzeletet, az ihletet a köznapi élet dolgaira. Innen kezdve a költemény az érzéki valóság rajzában, az apró részletek csodájában fejezi ki a szerelmi érzés erejét. A halál feltetsző kísértete megfékezte a képzelet röptét, de nem a szerelmi elragadtatást. A köznapi világ meghitt, gyengéd varázsa igazolja igazán az érzelmeket. A képzelet hatalmas hasonlatokat keresett, és most a mindennapok egyszerűségével átélt és kifejezett szerelem szinte szükségtelenné teszi az ódai fenséggel megszólaltatott elragadtatást.

Az első rész keresztrímes jambikus verselése a költemény befejezésében rímtelen szabad versbe megy át: a vallomás túlcsorduló érzése szétfeszítette a formai kötöttséget.

Nem tudhatom… A vers fájdalmas hitelét és szépségét az biztosítja, hogy nem nagy szavakat használ, hanem apró, személyes lírai képekben vall arról, mit jelent számára a haza: olyan intim világként festi le a hazát, melybe a komondor, a szöcske és Vörösmarty egyaránt beletartozik. Tudja, hogy a hatalom terrorja és az áruló urak ellenére élnek még dolgozók, tiszta emberek, költők és gyermekek - ők a jövő igazi letéteményesei és urai, értük könyörög isteni irgalomért. A vers hitvallás a hazához, amely a költőt kitagadta, amelyhez még elgyötörten is ragaszkodik. A megalázó faji megkülönböztetés ellenére is magyarnak vallja magát. A legönzetlenebb hazaszeretet bizonysága az is, hogy a hazai föld pusztulása fájt neki akkor, amikor az ellenséges bombázókötelékek az ő személyes szabadulásáért harcoltak, egyedüli reménységet láthatott volna bennük halálos fenyegetettségében. Mintegy kijelöli helyünket a felelősök és az áldozatok között úgy, ahogy a történelmi igazságszolgáltatás szellemében mindmáig érvényes. A vers utolsó sora aggodalmat, a nemzetért érzett felelősséget árasztva borul a költeményre.

Kettős ellentét tölti meg feszültséggel. Az egyik ellentét a perspektíva váltáson alapul. A pilóta fentről. távolról, a költő lentről, közelről néz. Ebből következőleg a pilóta szemlélete külső, tárgyilagos, a költőé pedig belső, érzelmi: számára a táj apró képek sokasága, népe és saját szülőhazája. Először nagy kulturális örökséget idéz, a Szózat szavait fogalmazza meg. Ezután idillikus, bensőséges képekben tárul fel mindaz, ami a "látcsőn" nem látható, az élet apró emberi mozzanatai sorakoznak, az elmúlt ifjúság felvillanó emlékei. Ehhez a szemléleti ellentéthez társul egy gondolati ellentét. A háborús pusztítás embertelenségével a költő szembeállítja az építő embert a jövő nemzedéket, amelyben "felnő az értelem". Nem hallgatja el a nemzeti felelősséget ("hisz bűnösök vagyunk mi akár a többi nép") de a végső mondanivaló az erkölcsi felelősség vállalása a haladás híre.

Radnóti legkimagaslóbb költői erényeit egyesíti a vers. A dialektikus szemlélet, ódai pátosz (a Szózat idézése) ill. az idill és az elégikus borongás összhangját. Egyik legjelentősebb eljárás az idősíkok váltogatása. A régmúlt (Vörösmarty kora) valamint egyéni múltja (iskoláskori mozzanatra emlékezés) a jelen és a jövő szembeállítása kifejezésben. Nem a kitaszított ember bosszúálló dühével lép fel hazájával szemben, hanem a jövőt féltő, a jövőben bízó hazafi gondjával azonosul a versben.

Levél a hitveshez a hazatérés makacs akarását és a szerelem életben tartó erejét fejezi ki. A klasszikus episztola megújított formájában a versszervező a lélek belső vívódása, a kétség és a remény közti lélekállapot kipróbált költői eszközökkel való megjelenítése. A hatásosan előkészített csattanó, ha nem is érvényteleníti, de mindenesetre kérdésessé teszi az önbuzdító és önmeggyőző érvek sokaságát.

A la recherche… A cím Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában című regényére utal, mely Bergson filozófiájának és időszemléletének legteljesebb művészi tükrözője. A múlt átértékelődik a jelenben, átírja és átformálja a jelent és a jövőt elszakíthatatlanul része személyiségünknek és életünknek.

A költő 35 éves, és számba veszi a múltat, leltárba szedi a régi emlékeket. A jelen szenvedései és a közeljövő még iszonyúbbnak ígérkező rémségei kényszerítik erre. Nem egyszerűen az eltűnt idő, a megszépítő messzeség teszi oly vonzóvá a régi, szelíd estéket, a költői eszmecseréket, a bölcs borozásokat, a fiatal feleségek vonzó körét: a halál közeléből visszatekintve nyernek ezek új értelmet, nő meg a jelentőségük. A régi idill értékeit növeli az a tudat, hogy akkor még szabadok voltak a foglyok, éltek a holtak. Feltör a fájdalom azokért, akiket elragadott és szétszórt a háború.

A további strófák számvetése - az előző gondolatot folytatva - arra a kérdésre keresi a választ: hová tűntek a drága barátok? Számba veszi a harcra kényszerített embereket, katonákat, akik akaratuk ellenére lettek a háború eszközeivé és áldozataivá. A következő versszak úgy indul, mintha folytatni akarná a reménytelen számvetést, de egy lemondó gesztussal megszakad a mondat folytatása, hiszen végeredményben szinte "mindegy" hogyan, hová tűntek el a régi, vidám barátok. A háború pusztításai nyomot hagytak az élőkön is. A szép mosolyú fiatal nők, a tündérléptű leányok is megváltoztak: az aggodalom, a szomorúság megtörte szépségüket. A múltat egyre türelmetlenebbül idéző kérdéssorra a válasz kétségbeesetten kiábrándító. A régi idill a borzalmak elmúlása után sem ismételhető meg: a meghalt barátok emléke, hiánya be fogja árnyékolni a jövőt. Ez is bizonyíték arra, hogy még a legtragikusabb körülmények között is élt benne a hazatérés reménye.

Razglednicák a költő Golgotájának egyes állomásait örökítették meg. Ezek a művek már szenvtelen szembenézések az elkerülhetetlen halállal és hűvös híradások a barbár embertelenségről. A címszó délszláv eredetű, magyarul levelezőlapot jelent. Ez esetben ez az eszköze a költői tömörítésnek, a tárgyilagosságnak.

Az első Razglednica még 1944. augusztus 30-án született útban a bori központi tábor felé. A páros rímű, nyolcsoros vers első fele a front közeledéséből fakadó riadalmat, a fejvesztett menekülés zűrzavarát festi le. A már-már kozmikus méretűvé nőtt általános pánikot egy szürrealista kép fejezi ki a leghatásosabban. Az utolsó négy sor a mozgó zűrzavarral a hitvesi szerelem fénylő szépségét, mozdulatlan örökkévalóságát állítja szembe. A hasonlatban az angyal (őrangyal) valószínűleg a veszélyektől óvó természetfeletti erő s az emberi jóság megtestesítője, a temetkező bogár pedig a dermedt tehetetlenség képe (lehet). Az ágyuk okozta hangzavart a második részben a néma szemlélődés csöndje váltja fel.

A második Razglednica (1944. október 6.) is a háború fenyegető közelségét villantja fel, de az eseményeket nemigen értő "pórok" riadtságát itt a még érintetlen béke bukolikus képe ellensúlyozza. A félrímek pontosak, hibátlanok, mint az előző vers sorvégi összecsengései. Az első két razglednica szimmetrikusan szerkesztett alkotás.

A harmadik a legművészibb s egyben a legmegrendítőbb (1944. október 24.). A létezés már vegetálásnak is alig nevezhető: ember és állat egyaránt szenved, agonizál, az emberek már csak a biológiai lét elemei, az állatok alá süllyednek. Mindenki tehetetlen sorsával szemben, ami csak a halál lehet. A munkaszolgálatos század sem emberek csoportja. Az alliterációk a borzalom érzetét fokozzák. A forma fegyelme, harmóniája ebben a versben már megtörik. Az első két sor rímtelen marad, annál erősebb nyomatékot kap a gondolatilag is összekapcsolható rímpár: " vad csomókban áll - a förtelmes halál". Az embertelen iszonyat a költemény tárgya, a költészet hatalma azonban ezt is a szépség szférájába emeli. Az utolsó sor a maga poétikai megformáltságával - pontosan kimért hangsúlyos ritmusával, hármas alliterációjával, a magas és a mély magánhangzók szavankénti következetes váltakozásával, az alany és az állítmány fogalmi tartalmának újszerű összekapcsolásával - a gondolati tartalom borzalma ellenére is szép, képes esztétikai élményt nyújt.

Az utolsó, a negyedik (1944. október 31.) arról a halálnemről, a tarkólövésről szól, amely nemsokára a költővel is végzett. A közvetlen élmény is szerepet játszott a vers megszületésében: barátja, Lorsi Miklós hegedűművész halála, akit október 6-án ölt meg egy német katona. A hegedű elpattant húrja a második, a végzetes golyóra utal. A véget, a teljes reménytelenséget sugallják a kemény, rövid mondatok s a kegyetlenség német szavai. A versben megszólaló lírai én (a költő) barátja helyzetébe éli bele magát. A harmadik sor pontos, önáltatás nélküli magállapításaiból következik, hogy nincs értele már az árok széléről való fölkelésnek. A közismert közmondás - "a türelem rózsát terem" - keserű, ironikus megváltoztatása, visszájára fordítása mindenfajta logika, ősi igazság tagadását, reménytelenségét rejti magában. Az utolsó sor kijelentése már a halál végtelen csöndjére vonatkozik. - A meghalás tragikumát közvetíti a jambikus lejtést lassító spondeusok igen nagy száma s az alig-alig hallható verszene. - Így ért véget a költő passiójának utolsó stációja. A borzalmak miatt a vers szerkezete fellazul, szaggatottá, tömörré válik, öt sorra hét gondolatjel jut. A gondolatjelekbe tömörül az elmondhatatlan fájdalom.

A körülmények csak némi haladékot adnak a költőnek, és ezt tudva saját halálát is belefesti a képbe.

Erőltetett menet A munkatábor foglyai állandóan a kétségbeesés és a remény végletei között hányódtak. Ez a lelkiállapot jelenik meg az Erőltetett menetben is (1944. szeptember 15.). Maga a forma, a szünettel kettétört sorok tartalmi mondanivalót hordoznak: az el-elbukó, összeeső, majd feltápászkodó foglyok vánszorgását érzékeltetik. A költemény drámai feszültségű párbeszéd, belső vita: a költő két énje kerül egymással szembe. Az egyik én még reménykedik, a másik inkább ott maradna az árok szélén, s várná a szenvedésektől megváltó halált.

A vers négy mondatból áll. Az elsőben a józan, keserű bölcsesség, a kiábrándult pesszimizmus szólal meg: értelmetlen dolog továbbra is ragaszkodni az élethez, az összeesés után újra vonszolni a vándorló fájdalmat. Ehhez a biztatást a hazaváró asszony és egy bölcsebb, szép halál illúziója adja. A második szerkezeti egységben (mondatban) a végletes kétségbeesés szétzúzza a reménykedés érveit: a vers szétbombázott otthonokat láttat, mindent átszövő félelmet, védtelenséget, kiszolgáltatottságot érzékeltet: nincs már hova hazatérni. A harmadik mondat a vers érzelmi-hangulati fordulópontja: a nyers, durva realitást az álmokat szövő ábrándozás váltja fel. Az egyes szám első személyében megszólaló énben felébred az irreális remény, s a feltételes mellékmondatok tétova bizonytalanságába zuhanó részképekből áll össze a béke, a vágyott otthon vonzó idillje. A hazatérés ábrándja impresszionista képsort teremt, s a lelassult idő nyugalmában békésen szemlélődik a képzelet. Felidézi a nyár végi, őszi kertet, a szilvalekvárfőzés családias hangulatát, a szerető hitves törékeny alakját, a pihentető csöndet. Az igék mozdulatlanságot vagy alig észlelhető mozgást érzékeltetnek, s a festői és zenei elemek (szinesztéziák, alliterációk, megszemélyesítések) teszik kifejezővé a szöveget. Az ész persze tudja, hogy mindez nem létezik már, csupán az önámító fantázia vágyálmaiban született újjá. A harmadik mondat logikailag nem zárul le: a mellékmondatok mellől hiányzik a befejező főmondat. A negyedik, záró egy felkiáltásszerű kérdő mondat jelzi a csüggedésen végül is diadalmaskodó elszántságot. A kétségbeesett, ésszerűtlen remény most a telihold épségébe kapaszkodik: mindent mégsem rombolt szét a háború. Az utolsó sor már a túlélés határozott szándékát sugározza, s a pesszimista én azonosul a reménykedő "bolonddal".

vissza az elejére

Eclogák

A háborús évek költői termésében összefoglaló szerepet töltöttek be az eclogák. A haláltudat korai szorongató megjelenésétől a lázadó harag ítélkező szigoráig merész ívet rajzoltak meg. Közel hét év egymást váltó félelmét és reményét fejezte ki a nyolc költemény, számot adva a történelmi eseményekről és a költő érzésvilágának hullámzásáról. A nyolc ecloga koronázta meg Radnóti Miklós békét és otthont kereső elégikus idilljeinek hosszú sorát. Az idillikus érzés és a tragikus tudat magasrendű egysége az eclogákban öltött tökéletes alakot.

Az ecloga eredetileg szemelvényt jelent - görög eredetű műfaj, kezdetben párbeszédes pásztorköltemény, később gondolatok, érzések szembesítésére alkalmazott forma melyben a pásztori elemek átvitt értelműek. Az antik ekloga egyik különösen kedvelt témája: a szerelem és az erotika.

Ezt a sajátos antik műfajt újítja fel és honosítja meg a háborús esztendőkben.

Az Első ecloga (1938) közelíti meg legjobban a vergiliusi mintát: párbeszédes hexameteres költemény.

Eklogáinak írását majd csak három év múlva folytatja. A második 1941 áprilisában keletkezett. A számozás szerint nyolc eklogát írt, de a hatodik hiányzik: vagy elveszett, vagy el sem készült, vagy a Töredék c. a hatodik. Az 1944. május 19-i költeménye cím nélkül maradt ránk, ennek később a Töredék címet adták (ezt tartják a hiányzó hatodik eklogának). Minden valószínűség szerint - Vergilius nyomán - tíz eclogából álló versciklust tervezett, ezt azonban korai halála lehetetlenné tette.

1. ecloga (1938)

Ez közelíti meg leginkább a Vergiliusi mintát. Párbeszédes hexameteres mű. A költő és a pásztor párbeszéde, de valójában a költő két énje kérdez és válaszol. A vers mottója Vergiliustól származik. A világ romlására és a bűn eluralkodására utal. A költeményt a romlás, az erőszak pusztító hatalma miatt tölti meg keserűség és félelem. A pásztor és a költő párbeszéde a spanyol demokrácia vereségével, Garcia Lorca és József Attila halálával foglalkozik, s a közelgő végzet latolgatásához vezet. A mű legismertebb része a tölgy hasonlat. Az elődök példájának követése határozza meg a költő magatartását. Természeti kép fogja keretbe a költeményt. A reménytelenséget a vers végén a munkavágy és az alkotás kényszere váltja fel. Az utolsó sor szépségét a hexameter és az alliteráció összekapcsolódása adja.

2. ecloga (1941. április)

A repülő és a költő párbeszéde. Az emberi élet kétféle rendjét írja le: az elgépiesedett, ölni kényszerített embert és a költőt, aki humánus értékek védelmében emeli fel szavát. Felvetődik a versben: Mi a művész dolga a világon? Az emberi lét alapkérdésére rávilágítani. A háborút és a békét állítja szembe egymással.

3. ecloga (1941. június)

Elveti a párbeszédes formát. Személyes vallomásban foglalja össze a költő vágyait. A vers egy könyörgés, invokáció a pásztori múzsához. Életképeket villant fel a költő. A béke emésztő vágyát szólaltatja meg, fájdalomról beszél, amit a háborús években sorra pusztuló költők szomorú végzetén kellett éreznie.

4. ecloga (1943 tavasz)

A költő és a hang párbeszéde. A vers valójában a költőben lezajló belső vita. Amelynek alapkérdése, hogy miért maradt életben és mi a célja az életnek. Vallomás Radnóti félelmeiről és a közelgő tragédiáról. A belső hang ellenállásra bátorítja a költőt. Eszébe juttatja az átélt és vissza nem térő apró örömöket. Tudja, hogy a lázadás hiába való, de amíg él addig tanúskodnia kell a jövőről.

5. ecloga (1943. november)

Barátsirató vers. Bálint György emlékére írta, aki újságíró volt és munkaszolgálatosként tűnt el Ukrajnában. Tétova bizonytalanságérzet, mély fájdalom hatja át a verset. A vers félbeszakad, töredék lesz belőle…

6. ecloga (1944. május 19.)

Ilyen című verse nincsen. Vagy elveszett a Borban írt versek közül, vagy azonos a Töredék című költeménnyel (befejezés és cím nélkül maradt). Jelen idejű létösszegző vers. A költő számba veszi, összegzi a kor lényeges jegyeit. Korkép és kórkép a 30-as évek Magyarországáról. A fasiszta hatalom és az erkölcsi züllés pontos rajzát adja Radnóti a versben.

7. ecloga (1944. július)

Szerelmi vallomás. Lager Heidenauban írta. Szerelmes vers és a tábori élet bemutatása. Alaphangvétele elégikus. A vers egy csonka dialógus (nem vár választ). Költői kérdéssel indul, melynek címzettje a kedves. Az indító kérdés megjelöli a lírai én alap magatartását, ami a szemlélődés és a virrasztás. A versben a költő először a külső környezetet mutatja be, majd a barakk belseje felé fordul. A mű ellentétes erőkből épül, egyrészt a valóság, a munkatábor gyötrelmes világa, másrészt az álom. A foglyok a képzelet segítségével keresnek szabadulást a valóságból. A fogolytábor nyomasztó világa háttér a szerelmi vallomáshoz; a vers keretes szerkezetű. Szerelmi vallomással zárul. A vers megformálására jellemző az erőteljes képszerűség és a hexameteres forma.

8. ecloga (1944. augusztus 23.)

A költő és (Náhum) próféta párbeszéde. Indulatos hangnemű és  lázadó haragot hirdet a költő. A 8. ecloga a félelemtől a lázadó haragig az elégikus idilltől a jövőbe látó tudatos bizalomig fogja össze a háborús évek változó érzéseit. A hangnem különböző, a téma ugyanaz (fenyegetettség, költői magatartás). A harag teszi zengővé és indulatossá.

Részletes elemzés:

Hetedik ecloga Leginkább dialógusnak, párbeszédszerű monológnak szokás tekinteni. Valójában meghitt, bizalmas beszélgetést folytat a költő feleségével, akit a képzelet maga elé varázsol. Ötször szólítja meg közvetlenül, mintha a távoli-közeli kedvesnek mutatná be életét, vele osztaná meg gondjait, érzelmeit. A vers szerkesztő elve a különböző valóságsíkok váltakozása: a rideg valóság és az álom, a tábor és az otthon, a jelen és a múlt mosódik össze, fonódik együvé.

A vers indításakor már megkezdődik ez a folyamat: esteledik, s az egyre sűrűsödő sötétben eltűnik, láthatatlanná válik a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerítés. Ez - ha átmenetileg is - a szabadság, a bezáratlanság illúzióját kelti fel, de közbeszól a tudat: az ész azért tudja a drót feszülését. Hasonlóképpen szabadul fel a képzelet is: a megtöretett testű foglyok az álom szárnyain repülve hazaindulnak a búvó otthoni tájak fele. Az otthon álombeli képe azonban megtelik aggódó félelemmel: létezik-e még a hazaváró otthon menedéke? A vers egy kérdő mondatában a nyugtalan szorongás a veszélyeztetett magyarságra irányul, s egy gondolattársítással a költészet értelmére is rákérdez: érdemes-e egyáltalán verseket írni, ha nincs már, aki megértse őket?

A költői kötelességteljesítés erkölcsi parancsát a tábor embertelen világa sem függeszthette fel. A költemény születésének, leírásának körülményei nemcsak az alkotás akadályait, hanem az alkotó megalázottságát is már-már naturalisztikus hitelességgel közvetítik.

A verset író költő és a fogolytársak között csupán annyi a különbség, hogy míg ő ébren virraszt, a többiek a fáradtságtól elgyötörve már elaludtak. Egyébként egy életet élnek, állati sorban. A szörnyű valóság nyomasztó élményével az álom és az álmodozás kerül ellentétbe. Mindannyiukban az otthon, a szép asszonyi szó, a szabad emberi sors emléke és reménye tartja még a lelket, s a méltatlan halál tudatát az irreális csodavárás próbálja megcáfolni.

Az álmokat és a csodákban bízó ábrándozást kegyetlenül szétzúzza a nyers valóság tapasztalása, látványa. A hibátlan hexameterek alkotójában még fájdalmasabban tudatosul, hogy nemcsak a fogság, hanem az élet is rövidebb lett egy nappal. A derengő holdfényben újra láthatóvá válik a drótok feszülése, a fegyveres őrszemek árnya, s ez megsemmisíti a verset indító illúziót, fokozza a rabság kínzó érzését. Panaszosan emeli ki, hogy számára az enyhet adó álom sem tud megnyugvást hozni. Éberen virraszt a társak suhogó álma felett, s a csókok izének feledhetetlen emléke fakasztja fel a múlhatatlan szerelem megindító vallomását. A műfaj (ecloga) és a versforma (hexameter) mellett az antikvitás örökségére utal a Hetedik ecloga utolsó sorában egy Horatius-vers visszhangja is.

Gyermekkorának emlékei az Ikrek hava (1940) c. kötete, ami prózai írások gyűjteménye. Ez a kötet a közelgő történelmi katasztrófán töprengve zárta le az ifjúsággal végzett számvetést.

Az Orpheus nyomában (1943) c. kötet műfordításainak gyűjteménye. A műfordítás különleges szerepet kapott Radnóti utolsó éveiben. Valójában a szellemi ellenállás része, hangsúlyos formája lett. Radnóti költő- és írótársaival együtt hivatásnak tekintette a műfordítást, általa is az emberi szellem és műveltség fenntartásában, a barbárság ellen viselt küzdelemben vállalt méltó feladatot.

Radnóti Miklós az irodalomban találta meg életének keretét, irodalomból épített magának várat, és irodalomból kovácsolta az ellenállás fegyverét. Az irodalom mint életforma szükségszerűen szélesebb kört jelölt, mint pusztán a költészetet. A kor írástudó értelmiségének módjára Radnóti is változatos irodalmi tevékenységet folytatott: versei mellett tanulmányokat és kritikákat írt, kiadványokat szerkesztett, műfordítással foglalkozott.

vissza az elejére